Jó tett helyébe

Számos törzsutasunk van már, akik nem kétszer, hanem akár 4-5 alkalommal is befizettek ugyanarra az utunkra. De vannak olyanok is, akik az összes utunkkal utaztak már az elmúlt 20 év során, sőt egy-egy úton többször is voltak.

Egyik ilyen nagyon kedves törzsutasunk Jenő, nyugdíjas mérnök ember, aki Erdélyben 6 alkalommal járta végig velünk a túrát. Ő egy végtelen jó lelkű, segítőkész, adakozó férfi, aki örül, ha valakivel jót tehet, vagy valakin segíthet.

Az egyik közös útunkon történt egy tanulságos eset. Az aznapi programunk kezdetén éppen Székelyudvarhelyen folyt a városnézés. A buszunk leparkolt szokott helyén a Patkóban. A városnézés végén az utasok rövid szabadidőt is kaptak, fagyizásra, kávézásra, vásárlásra annak rendje-módja szerint.

A buszunkhoz perceken belül apró cigánygyerekek sereglettek, ennivalót, de leginkább pénzt kunyeráltak. Mindenkinél volt becsomagolt elemózsia, néhány szendvicset, zacskó édességet, darab csokit sokan kotortak elő és adták oda a nagyon maszatos, ágról szakadt kölyökseregnek.

Jenőnél nem volt semmi ehető, amit adhatott volna a srácoknak-lányoknak. Restellkedve mentegetőzött, hogy arany gyerekeim, nincs nálam semmi, nem tudok adni nektek semmit. Aztán meg zsörtölődni kezdett a nagyobbakkal, hogy miért lógnak az utcán, miért nincsenek az iskolában. De kérdéseire egyikük sem adott választ, látszott a gyerekarcokon, hogy únják a kérdéseket, nyilván sokan tették már fel nekik.
Hanem megakadt a szeme az egyik, úgy tíz éves forma fiún, aki mezítlábasan toporgott a hideg őszi aszfalton. Jenő méltatlankodva morogta: hát miért nem vesznek neked a szüleid valami lábbelit, mondd csak?! Aztán hogy válasz megint nem jött, belekarolt a srácba, bevitte a közeli cipőboltba és vásárolt neki egy nagyon szép sportcipőt. A fiú nem lett tőle sokkal boldogabb, tovább kunyerált a busz közelében maradt utasoktól. Aztán eltűnt valahová. Jenő kérdezgette az utasokat, nem látta valaki az ő kis barátját? De nem látta senki.
- Az ördög vigye, hát legalább megköszönhette volna! Na de jól van így is, legalább nem fázik föl a fiú...

Vagy tíz perc elteltével aztán hirtelen előkerült a gyerek az apja és vagy 6 kistestvér társaságában. A fiú egyenesen Jenőhöz kormányozta a különítményt. Mindenki arra számított, hogy a gyerek apja meleg szavakkal hálásan megköszöni Jenő szívjóságát. Alaposan tévedtünk! A férfi nem kevés indulattal a hangjában fennhangon nekitámadt Jenőnek: már megbocsásson az úr, de ez így mégsem járja, neki nyolc purdéja van, hogyan gondolja, hogy egyiküknek vesz cipőt, a többinek meg nem! Most hogyan tegyen otthon igazságot? Számára mindegyik egyformán kedves gyerek!

Szegény Jenő nagyon meglepődött, alig jött ki hang a torkán, csak hebegett-habogott, hogy ő csak jót akart, nem gazdag ember ő, nem tud ő annyi gyereknek cipőt venni...
De az apa egyre hangosabban nyikorogta, hogy vagy vegye ezt is vissza, vagy vegyen a többinek is! Jenőnk szégyenkezve, mosolyogva mondta, hogy annyi pénze nincs neki, de adna még valamennyit szívesen, aztán az apa tegye hozzá a többit és vegyen neki ő, mégis csak az ő gyerekei. És már nyúlt a tárcája után, de ekkor az utasaink förmedtek rá Jenőre is, meg az atyára is és Jenőt védve lehordták, hogy mit képzel, a helyett, hogy megköszönné az ajándékot, pimasz hangon nekiáll követelőzik! Jenő! Tedd el a pénzed, hálátlan, követelőző népség, ne adj nekik többet, ezért is kár volt!

Az apa és a gyerekei látták a magyar csoport felháborodását, csalódottan elódalogtak. Még Jenő mentegette őket, az utasok meg felzúdulva méltatlankodtak. Meg hogy hogy lett volna kár, hiszen legalább ez a jóra való gyerek nem mezítláb jár ezután...

Aztán azt láttuk a távolból, hogy a család megáll, az apa leveszi a gyerek lábáról az új cipőt és beviszi a boltba, ahol Jenő fél órája perce megvette. A gyerekek egykedvűen vártak odakinn. Kisvártatva megjelent a derék szülő a bejáratban, már a cipő nem volt nála, csak az ára nyilván a zsebében. Ráripakodott a kölykökre, hogy menjenek a dolgukra, ő meg elindult a túloldalra a sarki kocsma felé.

Szegény Jenő barátunk nem hitt a szemének, komolyan megrendítette az eset. Alig tudtuk visszatartani, hogy utánamenjen az apának és igazságot tegyen a maga elképzelései szerint. De aztán végül sikerült közös erővel meggyőznünk, hogy a legjobb, ha hagyja dolgot annyiban.

Jenőnk szegényebb lett egy cipő árával, egy illúzióval, de gazdagodott egy tapasztalattal.