Ramadán

Ramadán az iszlám legnagyobb vallási ünnepe, időpontja évről-évre változik, aki bővebben olvasna róla, itt talál érdekes anyagot.
A ramadán az önmegtartóztatás ünnepe, igazából egy nagyon komolyan vett szigorú böjti időszak. Az iszlám vallás előírásai szerint az ünnep 30 napja alatt az igazhitű muzulmán napkeltétől napnyugtáig se ételt, se italt nem vehet magához, nem dohányozhat és a szexről is le kell mondania. Tapasztalatom szerint a dohányzás, de még inkább az italfogyasztás tilalmának betartása a legkeményebb követelmény, hiszen időponttól függően ekkor még akár 40 fokot is mutathat árnyékban a hőmérő. Ezért aztán mikor a nap lemegy a családok kiülnek az utcára, asztalok és székek kerülnek elő mindenhonnan, Kairóban a Nílus hídjain a szélső sávban a családok autói parkolnak, a korlát mellett asztalokat, székeket sorakoztatnak és előkerülnek az elemózsiás kosarak. Naplemente után megindul az eszem-iszom, bepótolják a kiesett napi táplálék és folyadék mennyiséget. A késő estig nyitva tartó boltokban is asztal köré ülnek és papírokból, tányérokból falatoznak. Végtelenül kedvesek, a vallás is előírja, hogy az ilyenkor betoppanó idegent, vagy külföldit is minden esetben szívélyesen kínálják pár falattal, nagy sértés, ha valaki visszautasítja.

2005-ben 4 utat indítottunk a 15 napos útvonalon, az őszi két utazás beleesett a ramadánba. Október végi odaérkezésünkkor a ramadán ünnepe már javában tartott. Csoportunk tisztelettel teli érdeklődéssel figyelte az ünneplőbe öltözött családokat, étkezésüket, gesztikulálásukat, hallgattuk énekeiket.

Asszuánból a hajnali konvojjal utaztunk Abu Simbel-be és a programról visszatérve, délután ültünk a nílusi felukkába, hogy megtekintsük a Botanikus sziget szépségeit. A vitorlásból kiszállva és a lépcsőkön a sziget sétányára felérve meglepetten láttuk, hogy a máskor a kert fái alatt a fűben hűsülő kutyák, macskák és madarak helyén most töméntelen ünneplőbe öltözött ember telepedett le, jókedvűen, zsibongva kergetőztek, beszélgettek. Nagyobb csoportban egy fa tövében lányok ültek körben, egyikük észrevette amikor fényképeztem és odaintegetett. Amíg a szem ellátott mindenütt családok 3, 4, 5, vagy még több gyerekkel, játszottak, csevegtek, énekeltek. Arab idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy ezen a napon a helyieknek ingyenes a sziget meglátogatása, sőt, valamennyi szálloda úszómedencéjét is szabadon használhatják.

A szigeten még sütött a Nap, amikor ismét a vitorlásunkba ültünk és elindultunk vissza a szállodánkhoz. Mikor épp megkerültük az Elefantin sziget ormányos csordát formáló gömbölyded szürke gránitszikláit, egy hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Láttam, az arcokra kiült a megilletődött értetlenség, ami aztán szavak formájában is kifejezésre jutott: mi volt ez? Mi robbant? Ki és mit robbanthatott? Vagy lőttek?! Kire? Mire?

A vitorlás egyiptomi személyzetére pislogtunk, de arcukon csupán halvány mosoly derengett, a megdöbbenésnek, félelemnek nyoma se volt, a többi hajót és a távoli partot fürkészték szemükkel. Akkor túl nagy baj nem lehet, valami más volt, amit ők ismernek, mi még nem.
De mégis mi a fene lehetett, ami ekkorát szólt?

Arab idegenvezetőnk még mielőtt megkérdezhettük volna, magától a segítségünkre sietett: itt Asszuánban az a szokás, hogy minden évben ágyúlövéssel jelzik a ramadán végét.

Megint okosabbak lettünk valamivel…