Erdélyi emlékek

Legelső utunk Erdélybe még magánemberként vezetett bennünket, 1992 szeptemberében testvérvárosi kapcsolat keretében a boglári vegyes kórus tagjaiként érkeztünk a kisvárosba. Akkor indult az idegenforgalom Szentegyházán, családoknál helyezték el kórusunk tagjait, párommal mi a parókián lettünk elszállásolva, Portik Bakay Sándor plébános úr jóindulatára bízva bennünket. Ez volt az az időszak, amikor a boltok kongtak az ürességtől, se pénz, se áru, nagy volt a nyomorúság, alig több, mint két éve végezték ki a népnyúzó diktátort a forradalmárok.

A paplak egyik nagy szobájában jelölték ki szállásunkat, a miénken kívül még két másik üres ágy is volt benn. Bepakoltuk bőröndünket, táskáinkat, cókmókjainkat, aztán a kórusunk tagjaival és a helyi két kórussal közös koncertet adtunk zsúfolt ház előtt a művelődési ház színpadán.

 

A program végén – elég későn – amikor bebotorkáltunk a szobánkba megütközve vettük észre, hogy a másik két ágyban egy-egy ismeretlen férfi alszik. Kerestem a "plébit", ahogy a helyiek hívják, de már aludni tért, így lezuhanyoztunk és magunk is lefeküdtünk aludni.

Mikor reggel korán felébredtünk, a két szobatársunknak már üres volt az ágya, csendben elmentek valahová.

Aznap délután hazatérve megint más idegenek voltak a házban, az ebédlőben a nagy asztalnál ültek és vacsoráztak. Minket is várt a meleg étel, a pap konyháját felváltva egy-egy helyi asszony vezette néhány napig. Gyakran kopogtak, jöttek a hívek, ki egy kis lisztet, ki szalonnát, tojást, kenyeret hozott és átadta a házvezetőnek, aztán köszönt és elment.

Vacsora után kinyitottam egy üveg boglári bort és megkínáltam mindenkit. Beszélgetni kezdtünk és kirajzolódott előttünk egy különös világnak a képe. Miután székelyföldön a tömegközlekedés gyalázatosan nincs megoldva, így mindenki úgy utazik ügyeit intézni, ahogy tud. Vonat errefelé nem vezet, a buszok igen ritkán járnak. Az autóstop a legnépszerűbb eszköz, de másképpen működik, mint másutt. Itt nem ingyen vitetik magukat a stoposok, hanem beszálláskor kifizetik a rájuk eső viteldíjat az autósnak. Ha úgy alakul, hogy nem jön se busz, se stop és ráesteledik egy faluban, akkor bekopog a plébániára, ahol egy tál meleg étellel, zuhanyzóval és tiszta vetett ággyal kínálják. Portik tisztelendő komoly vendégforgalmat bonyolított akkoriban, a hívei pedig lehetőségükhöz képest összeadták a papi vendégfogadó működtetéséhez szükséges alapanyagokat, amelyeknek pedig valamennyien ők is nagy szűkében voltak még akkoriban.

Nagyot változott azóta a világ, ma már minden kapható annak, akinek pénze is van a vásárláshoz. De az igazság az, hogy a jómódtól, a dúskálástól még mindig nagyon távol vannak ezek a szorgalmas, eszes emberek.

Amikor elérkezett a hazautazás napja, pilótáink kétségbe esve újságolták, hogy megint nincs gázolaj a kúton, nem lesz elég az üzemanyag hazáig. Megemlítettem Haáz Sanyinak, a Gyermekfilharmónia vezetőjének és jobb kezének, Szabó Klárinak a gondunkat, ők pedig tüstént elindultak házról-házra. Kisvártatva emberek érkeztek a buszunkhoz Daciáikkal, bennük kannákkal. Leeresztettek otthon a traktorjaikból pár liternyit és összeadtak annyit, hogy így már nyugodtan nekivághattunk a hazaútnak, kitartott a „motorina” (románul gázolaj) az első ÁFOR kútig.