Forradalom után

A nagyvilág országainak külügyminisztériumai kevés dologban olyan egységesek, mint most abban, hogy Egyiptomot a január 25-én kitört forradalom óta még mindig nem oldották fel az utazásra nem javasolt státusz alól. Azok az ismerőseim, barátaim, akik meghallották, hogy ennek ellenére utasaink egy maroknyi, de igen elszánt csapatával április 15-29 között mégis nekivágunk a nagy körútnak, amely szinte minden kockázatosnak jelzett várost is érintett Kairótól Alexandriáig, Kenától Luxorig, Asszuánig, Abu Simbelig, Abydosig és Denderáig, mind azt mondták, hogy nagyon bátrak vagyunk. A magam részéről egy cseppnyi szorongást sem éreztem, alaposan tájékozódtam és úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy nem történhet baj. Így gondolták a nagyon kedves emberekből álló csoportunk tagjai is, mert az utazás mellett döntöttek.

A forradalomnak úgyszólván már sehol nincs nyoma, leszámítva a kairói Egyiptom Múzeum tőszomszédságában álló pártházat, amelyet a tüntetők még a forradalom első napjaiban felgyújtottak és amely azóta is kormos falaival mementóként mered az ég felé, pár lépésnyire a világ egyik legcsodálatosabb gyűjteményét őrző hatalmas múzeum falaitól.

A múzeum bejáratához néhány parkoló harckocsi mellett gurult a buszunk, a katonák a tankok tetején napoztak és kedvesen visszaintegettek a turistáinknak. Mint megtudtuk, néhány harckocsit az utcákon hagyott a hadsereg vezetése, bár mi ezeken kívül egyet se láttunk többet az út során.

Minden programunk rendben zajlott, bejártuk Gizát, Memphist, Szakkarát, Kairót és Alexandriát és úgy indultunk el csomagjainkkal a szállodából, hogy a napi program végén az esti hálókocsi vonattal Asszuánba utazunk. Ez alkalommal iktattam be először a hálókocsit, mint közlekedési és hálóeszközt a Nílus menti hosszú utazás teljesítésére, korábban mindig buszunkkal mentünk Hurghadáig, ott aludtunk és másnap korán folytattuk az utat Luxor felé.   A Saladin Citadellán a Mohamed Ali mecsetben hozzám lépett a magyarul kiválóan beszélő egyiptomi arab idegenvezetőnk Ameen és zavarban közölte velem, hogy van egy kis komplikáció. Partnerirodánk igazgatója felhívta és közölte, hogy a hírek szerint Kenában a tüntetők felszedték a vasúti síneket és e miatt nem közlekednek a vonatok. Mi legyen?
Azonnal rávágtam, hogy akkor marad a korábbi megoldás, busszal megyünk Hurghadáig, másnap tovább Asszuánig. A csoport szó nélkül tudomásul vette a változást, mi mást is tehettünk volna. Rendben megtettük az 500 km-es utat Hurghadára, megvacsoráztunk, reggeli után továbbindultunk Safagán keresztül Kenán át Asszuán irányába.

Ám Safagánál az ellenőrzési pontnál a rendőrök szívélyesen közölték, hogy nem mehetünk busszal Kena felé, mert Kená-ban a tüntetők elzárták az utakat. Megtudtuk tőlük azt is, hogy kacsa volt a hír, nem szedték fel a síneket, "csupán" a vasúti síneken táboroznak. Kena-i kopt keresztények és muzulmánok teljes egyetértésben. A vasúttársaság természetesen leállította a közlekedést. A tüntetés oka az volt, hogy az ideiglenes kormány olyan valakit akart kinevezni a térség vezetőjének, aki korábban a helyi rendőrség nem túl népszerű és korrupt vezetője volt és az emberek ezt akarták megakadályozni. Mint az út vége felé megtudtuk: teljes sikerrel. Hogy merre mehetnénk mégis? A Vörös tenger partján a jó minőségű úton nyugodtan mehetünk tovább dél felé. Még vagy 80 kilométert, ott lesz egy leágazás Edfu felé. Arra minden rendben. Az utak minősége is!

Ezen a tájon még egyikünk sem járt, mint megtudtuk nem csak én, de a busz pilótája és Ameen az idegenvezetőnk sem. Nagyon takaros, barátságos településeken át vezetett a jó minőségű út. Megálltunk egy kávézónál és ott úgy megörültek az arrafelé a fehér hollónál is ritkább turistáknak, hogy emlékezetesen kedves kiszolgálásnak örülhettünk. Fantasztikusan finom kávét és teát kaptunk! És ami a legmeglepőbb volt, a kávét, teát, palackozott vizet a turisták által látogatott helyeken szokásos ár kb. ötödéért adták. Nagy kár lett volna ezt az utat kihagyni, annyi minden szépet és érdekeset láttunk arra felé!  

Innentől teljesen zavartalanul folytattuk túránkat, sikerült megoldanom, hogy az úrvonal változása miatt felborult programot az új úti tervhez igazítsuk. Csak a látnivalók sorrendjén kellett némileg változtatnunk, így nyitvatartási időben mindent megtekinthettünk, bejártunk, lefotóztunk, levideóztunk. A kairói Khan el Khalili nagy bazár például a harmadik nap helyett csak az elutazás előtti utolsó, a tizennegyedik napon került sorra.  

Nagyon kényelmesen jártuk be a nevezetességeket, hiszen azokon a helyeken, ahol máskor 100-200 autóbusznyi turista is megfordul naponta, most csupán két-három busznyi látogató lézengett. Nem kellet az idegenvezetőknek egymást túlharsogva kiabálniuk a tudnivalókat, kevesen voltunk turisták mindenütt.

Okos újítással is találkoztunk: az Egyiptom Múzeumban idegenvezetőnk kért egy mobil adó-vevő készletet, fülére csíptetett egy parányi mikrofont, mi pedig valamennyien kaptunk egy fülhallgatót, amelyen őt hallhattuk kristálytisztán, akár több tíz méterre is elmaradva a csoporttól is.   

Tisztában vagyok azzal, hogy nem könnyű a hatóságoknak felvállalni azt, hogy egy országot biztonsági szempontból jobb kategóriába soroljanak, Egyiptom esetében utasaink is, magam is szívesen szorgalmaznánk a besorolásuk mielőbbi megváltoztatását. Ugyanis naponta hallottuk a lakosság, az árusok, a szállodások, a konflisosok stb. kesergését a felett, hogy nem értik miért nem jönnek a turisták, szeretettel és nagyon várják őket, ha ez így megy tovább, csődbe mennek. Ha nem tudják fizetni a béreket, a bérleti díjakat, nem tudnak a gyerekeiknek enni adni, abból lehet majd baj, békétlenség.

Az út egyetlen - kissé nyomasztó - élménye is ebből adódott: az utcai árusok és boltosok szinte levakarhatatlanul próbálták eladni nekünk a portékájukat. Ez persze emberileg érthető, hiszen mindegyikük szeretett volna némi bevételre szert tenni. Az egyiptomi lakosság kb. 60%-a, minteg 40 millió ember él közvetlenül, vagy közvetve a turizmusból. Társadalmi válsághoz vezethet, ha a korábban megszokott turistatömeg esetleg további hónapokig sem fog megérkezni.

Egyiptomban január 25-e egy csodás napként maradt meg az emberek emlékezetében, nagyon büszkék arra, hogy történelmük során először sikerült közös erővel fellépniük a zsarnokság ellen és elzavarták Mubarakot. Sok embernél látni e dátumot táskára, ruhára, kendőre nyomva.

Nagyon nagy bennük a várakozás egy sokkal jobb, demokratikusabb élet után. Érthető, hiszen mi is így vagyunk ezzel!