Konflisozás Luxorban

Odafelé útközben, Luxorban, a helyi programunk estéjén, minden utunkon megszervezünk a csoportunk érdeklődő tagjai számára egy egyórás esti konflisozást Luxor arab bazárjában. Luxorban is sok a konflis, nagy a konkurencia, így viszonylag könnyű dolgom volt, amikor évekkel ezelőtt megállapodtam az egyik nagyszájú kocsissal abban, hogy vacsoránk után fél órával szállodánk elé kiállít annyi kocsit, ahányszor 2 fő jelentkezett a programra és az egy órás kellemes kocsikázást mindössze fejenként 20 fontért (kb. 6-700 Ft) lebonyolítják.

A legnehezebb része az volt az alkudozásnak, amire sikerült elfogadtatnom velük, hogy nem viszik be a társaságot semmilyen, az amúgy a szokásos érdekkörükbe tartozó boltba. Se alabástrom, se papirusz, se szőnyeg, se ajándék bolt nem jöhet számításba, mi csak látni, fotózni és videózni szeretnénk.

Mindig vacsoránál nyilatkozik a csoport, hogy ki vesz részt a konflisozáson. Általában mindenkinek tetszik az ötlet előre is, a kocsikázás után pedig mindig köszönik a szervezést, mondják, hogy ezt az élményt nagy kár lett volna kihagyni!

Vacsora után kimegyek a szálloda elé, ahol már vár az ügyfelem, meg még 2-3 a kocsisok közül. Közlöm velük az igényelt járművek számát és azt, hogy fél óra múlva ugyanitt találkozunk.

A megbeszélt időben csoportunk megjelenik, örömmel konstatálják, hogy a konflisok már felsorakoztak. Kettesével beszállunk a kocsikba, pár perc alatt indulásra készek vagyunk.

Minden alkalommal jóval több kocsi érkezik, mint amennyit emberem odaszervezett, mert a többiek is megpróbálnak ügyeskedni, hátha befér az ő járgányuk is a fuvarba.

Krisztával, az idegenvezetőnkkel a legelső konflisba ülünk, a többiek libasorban követnek bennünket. Eleinte sötét, eldugott utcák aszfaltján kopognak a lovak patkói, aztán világos, belvárosi utcákra érünk. Egy nagyobb téren szemben feltűnik a luxori vasútállomás tekintélyes épülettömbje is. Jó 20 percet kocsikázunk, mire aztán elérjük a nevezetes arab bazárt. Ez nem turista látványosság, sőt, külföldi alig-alig látható a hosszú, kavargó, mozgalmas, árusoktól, árutól és vásároló araboktól zsúfolt utcában. Számunkra talán pont ezért olyan izgalmas és egzotikus.

Itt a borbély a boltja előtt vág hajat, szappanoz és borotvál, az öreg Singert lábbal hajtja a bolt előtt dolgozó szabó, az eper, datolya, banán, paradicsom, narancs, citrom, guava, mangó hegyektől pár méterre bambuszketrecekben összekötözött lábakkal vergődő csirkék, galambok várják sorsuk beteljesedését. Odébb gumivulkanizáló, majd női ruhaüzlet következik, a szabadba kiakasztott kendők, sálak, galabiják garmadája leng az esti szélben. Kerékpárjavító, pita- és kenyérsütő pék, gyümölcsléárus, akinél a frissen préselt és hűtött cukornád leve a sláger. Majd húsbolt következik, a kirakatban lógó nyúzott fél állatról a meghagyott szőrös farka árulja el, hogy életében csacsi volt. Az egykori KÖJÁL, vagy a mai ÁNTSZ a vendéglátósokkal minden apróságon kukacoskodó, kötözködő ellenőrei itt elképednének.

Az utca feketéllik a sok fekete csadorba öltözött asszonytól, a késői órák ellenére rengeteg a kisgyerek is mindenütt. Sokan anyjukkal vannak, de sok gyerek kergetőzik, játszik a porban a többiekkel. Pedig már fél tíz is elmúlt! Macskák, kutyák csavarognak a lábak között. A járókelők és az árusok is meglepetten szemlélik karavánunkat, rájuk mosolygunk, ők visszamosolyognak, integetnek. Nagyon kedves népek!

Lovaink okosságán, intelligenciáján nem győzök ámulni. A zsúfolt utcában milyen finoman, kecsesen, óvatosan haladnak a sok ember között. Ha úgy mérik fel, hogy nem figyelnek ránk az emberek, baleset lehet, megállnak, lelassítanak, aztán ahogy nyílik a tömeg között a rés, úgy baktatnak tovább.

Lassan az utca végére érünk, itt ér véget az arab bazár is. Innen újból néptelen, sötét utcákon, tereken keresztül kocognak a pacik, máris elértük a gyönyörűen kivilágított karnaki templom együttest. Innen kocsisorunk a Nílus partjára, a kornisra kanyarodik vissza és végigcaplatunk a tőlünk jobbra horgonyzó nílusi szállodahajók tucatjai, balról szállodák sora és a Luxori Egyiptom Múzeum mellett egészen a pompásan kivilágított luxori templomig. Kattognak a fényképezőgépek, ragyogó a látvány. A kornis végén a szökőkútnál a szállodához fordulnak lovaink, megérkeztünk.

A megbeszéltek szerint utasaink mindegyike itt fizeti ki a fuvardíjat, a saját kocsisának a kézébe adja a pénzt. Ezt se volt egyszerű megértetni a kocsisokkal, közülük korábban többen is big boss-nak (nagyfőnök) nevezték ki magukat, begyűjtötték a pénzt, jó részét megtartották maguknak és ebből csúnya civakodás, ordítozás, lökdösődés alakult ki a hajtók között. Nekem kellett békét teremtenem. Azóta kiiktattuk a nagyfőnököket és csendben, rendben zajlik a fizetés. Persze élelmes üzletemberek az arabok, még így is próbálkoznak a kialkudott díjon felül is pénzt kasszírozni. Baksist kérnek a lovuk, a feleségük, meg a gyerekeik számára is. Mindenki maga dönti el, hogy ad-e külön borravalót, vagy egy jót nevet a próbálkozáson és elköszön embertől és lótól.

A látottak és az átélt élmény még zuhanyzás után az ágyba is elkísér és nehezen hagy elaludni. De aztán végül sikerül…