Sonkát Nagypénteken?

Pár évvel ezelőtt, amikor még nem szerepelt az erdélyi körútunk programjában a hatalmas és nagyon szép berethalmi erődtemplom, egy kisebb erődtemplomot látogattunk minden utunk során Gyergyószentmiklós közelében. Idegenvezetőnk, a 2004-ben elhunyt nagy tudású, kivételes emberi kvalitásokkal bíró borszéki nyugalmazott tanár és iskolaigazgató, Móga Laci bácsi, drága barátom, mai idegenvezetőnk, Tünde édesapja volt. Tíz évig jártuk együtt csoportjaimmal Erdély akkor még zömében kritikán aluli minőségű útjait.

Az erődtemplomhoz érve az volt a koreográfia, hogy jómagam az utasokkal felcaplattam a domb tetejére az erődtemplom kapujáig. Laci bácsi ez alatt bement az utca túloldalán lévő paplakba és elkérte a termetes tisztelendő úrtól a templom kulcsait, amelyeket a látogatás után Laci bácsi vitt vissza neki némi készpénz adománnyal kibélelt sapkájában.

A kulcsbeszerző aktus rendszerint gördülékenyen, pár perc alatt lezajlott. A korához képest rendkívül jó szellemi és testi kondíciónak örvendő Laci bátyánk fürge léptekkel jött is a kulcsokkal és feltárván a kapukat máris belevágott színes mondanivalójának elbeszélésébe. Megnéztük a templomot kívül-belül, majd az erőd falaival bekerített tágas udvart is körbejártuk, a fedett, zárt lépcsőn felmásztunk a falak tetejére, a lőrések alatt körbevezető fedett folyosóra is.

Ez alkalommal Laci bácsira várnunk kellett. A szokásos időnek többszöröse is eltelt már, mire felbukkant nyurga alakja a templomhoz felvezető út végén álló szépséges székely kapuban. Meglepve láttam rajta, hogy a mindig kedélyes, vidám arca komorrá változott, el nem tudtam képzelni, hogy mi kavarta így fel, ő meg nem mondta.

A dologhoz hozzátartozik, hogy ezt az utat a húsvéti iskolai szünet idejére időzítettük, az erődtemplomi látogatásunk pedig teljesen véletlenül pont nagypéntek napjára esett.
Aztán a program végén, hogy visszaültünk a buszba, haladtunk már néhány kilométert, amikor Laci bácsiból kibukott a méltatlankodás. Bekapcsolta a mikrofont és nehezen leplezett feldúltsággal a hangjában elmondta, hogy hogyan járt a plébánián. A külső kapu nyitva lévén, besétált a parókia bejárati ajtajához és bekopogott. Többször kopogott, de nem válaszolt senki. Lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. Belépett és hangosan köszönt, de nem válaszolt senki. Tovább ment a tágas házban, belépett az ebédlőbe, ahol a tekintélyes méretű asztalnál a plébános úr magában ült és jóízűen evett.
Sonkát, tojást, szép nagy falatokban, az asztal meg volt pakolva tisztességesen!

Laci bácsinak - igaz hívő lévén - földbe gyökerezett a lába és kiszakadt belőle a méltatlankodás:
- Tisztelendő Uram! Maga Nagypénteken sonkát eszik?!
Mire a plébános tele szájjal, indulattól céklavörös fejjel azt válaszolta:
- Odafenn a dombon a templomban van a munkahelyem. Ez meg a magánlakásom. Már megbocsát, de itt nem tartozom elszámolással senkinek, csak a Jóistennek!
Azt meg nyugodtan bízza csak énrám!…